Őszintén bevallom, én imádom a Mulan rajzfilmet, rengetegszer megnéztem. Ezért is foglalkoztat annyira, hogy a Sony stúdió élőszereplős adaptációt készít belőle, ami 2018-ban jön majd ki. Egyébként már most nagy port kavar a dolog, ugyanis több mint 107 ezren aláírtak egy petíciót, miszerint a főszerepet játszó színésznő mindenképpen kínai legyen. A Sony pedig állítólag beadta a derekát, és kínai színészeket fog kasztingolni a szerepekre.

Mindez jól mutatja, hogy a white-washing, és a jelenség iránti ellenállás mennyire erőteljes most Ázsiában, a legutóbbi ikonikus példa Scarlett Johansson és a Ghost in the Shell esete. Én mindkét tábort meg tudom érteni. Hiszen gondoljunk bele: fura lenne megnézni egy Hunyadi Mátyásról készített filmet, amiben mondjuk Omar Sy játssza őt, de ugyanakkor jól is elsülhet ez a csavar, ha pluszt ad hozzá a filmhez. Tudom, hogy ennél jóval mélyebb rétegekben lehet ezt a kérdést boncolgatni, hiszen Ázsiában komoly tendencia, hogy a nők európaira plasztikáztatják az arcukat, és erre a komplexusukra bizony nem kellene még a filmiparnak is ráerősítenie. Itt jegyezném meg azt is, hogy ebben a jelenetben már Mulan is szenved a white-washing-tól.

Kíváncsian várom hát a remake-et, viszont addig is megosztanám veletek a 2009-es élőszereplős Mulan verzió okozta sokkot, amiben történetesen kínai színésznő játszotta a self-made harcosnőt, de gyötrelem volt minden perce.

Tisztában vagyok vele, hogy egy történelmi filmet és egy rajzfilmet összehasonlítani értelmetlen, mert teljesen más műfaj mindkettő, így én ezzel az írással most csak a befogadói élményre szeretnék koncentrálni.

A főszerepekre kiválasztott színészek (Mulan – Wei Zhao, Mulan apja- Rongguang Yu, Wentai – Ku Chen) súlytalanok, halványak, semmilyen érzést nem közvetítettek. A cselekmény félóra után nemhogy vontatottá vált, hanem úgy éreztem, megszűnt. Míg a rajzfilmben számtalan komikus szituációt kerekítettek abból, hogy Mulan csak egy lány a rengeteg férfi katona között, addig ebben a remake-ben egy deka vicc nincs, pedig azért ezt a kártyát itt is kijátszhatták volna.

A mellékszereplők mind szörnyen szürkék a filmben, még Mushu emberi verziója, Tigris is borzalmasan snassz.
Az volt az érzésem, hogy egyetlenegy, depresszív párbeszédet hallgatok a háborúról: "ezt csak érzelmek nélkül lehet végig csinálni, és azoknak, akik már meghaltak, semmi sem jut abból a dicsőségből, amit az életben maradt katonák kapnak." Képi szinten meg közben slow-motion-ben egyetlen csatajelenetet néztem végig, amire néha áttűnéssel rávágták Mulan világfájdalmas arcát. A filmben amúgy van pár komolyabb csavar a rajzfilmhez képest, ami nem túl meglepő, tekintve, hogy történelmi tényeken alapszik.

Úgymint: 

• A történetben a kínaiak nem a hunok, hanem a mongol rouran törzs ellen küzdenek.
•  Mulan már képzett harcosként érkezik a katonai táborba, mivel édesanyja korán meghalt, így egyedül apja nevelte fel, aki hagyta, hogy elsajátítsa a kínai harcművészetet.
• Mulan inni kezd, miután tévesen úgy tudja, hogy hadvezértársa, Wentai (akibe beleszeretett) elesett a csatában.
• SPOILER ALERT: Wentai-nak apja (az uralkodó) megparancsolja, hogy vegye el a rouran törzs hercegnőjét, és ezáltal biztosítsa a békét. Így Mulan és Wentai kénytelenek feláldozni szerelmüket a békéért.

A képi világ egyébként szép, autentikus. A kopár, fakó táj abszolút adott egy különleges, mélabús hangulatot - és akkor most el is mondtam minden pozitívumot.

Nagyon remélem, hogy a 2018-as remake mérföldekkel megugorja ezt a szintet.

Ha van véleményed erről, vagy akár egy másik élőszereplős adaptációról, írd meg nekünk!