A La La Land (Kaliforniai álom) az örök bizonytalanságban lévő álmodozók terápiája. Az mindegy, hogy napjainkban vagy a 20-as, 30-as évek Los Angelesében (L.A. - micsoda szóvicc...) játszódik a történet. Vagy épp, mind a kettőben, ahogyan az az általunk is emlegetett Éjfélkor párizsban című filmben is történik - amire az utolsó jelenet egy-két képkockája utal nagyon stílusosan. 

Adott Sebastian (Ryan Gosling), a bárzongorista, aki olyan öltönyöket hord, amik úgy néznek ki, mintha a nagyapja szekrényéből vette volna őket elő és egy régi bordó cabrióval hajt. Ő a korai Jazz örök híve, számára nem létezik más zenei élmény, csak az, amit az improvizatív, karcos Jazz nyújt. Na és itt van nekünk a csillogó szemű Mia (Emma Stone), aki olyan, mintha a Grease-ből szabadult volna, csak kevesebb tupírt kapott (szerencsére). Az ő szeme előtt a régi hollywoodi ikonok lebegnek és simán sutba vágta ügyvéd karrierjét, hogy évekig egy kávézóban robotoljon a Warner Brothers stúdiója mellett, ahol reggelente sztárokat szolgál ki, csak azért, hogy talán egyszer nagy nehezen rámosolyogjon a sors és végre őt is felfedezze valaki...

De mi van akkor ha a jó öreg Jazz és a kétszínű Hollywood cserben hagy? El tudjuk viselni azt, amiben élünk? Mert az nem az, amire vágytunk. Ez az egyik legfontosabb kérdése és állítása a La La Land-nek. Akik önkontroll nélkül álmodoznak, nehezen tudnak lélegezni abban a kompromisszumban, amit az élet nyújt számukra. Legalábbis így van ezzel Sebastian és Mia, akikben egy dolog közös, de az nagyon - van egy álmuk, ami még egy teljesen másfajta értékrendet képvisel, és más helyen, más időben létezett csak. Mégis igyekeznek ehhez ragaszkodni, hiszen valamiért nekik ez az egyetlen lényeges mozgatórugó. Át lehet menteni azt a belső, illuzórikus világot, amiben ők léteznek, a valóságba? Lehetséges például az, hogy Sebastian igazán boldogan zongorázzon egy velejéig modernizált, de jazz-alapokra épülő zenét játszó bandában csak azért, mert az végre jól fizet és biztos állást nyújt? Illetve meddig bírja azt Mia, hogy a saját maga által írt egyszemélyes darabban játszik, ami senkit sem vonz, hiába értékes?

 SPOILER jön!

Főhőseink attól hősök, hogy mindketten letérnek a kompromisszum útjáról, de közben persze elveszítenek valami fontosat... a közös élet lehetőségét. Mert az álom azért álom, mert semmi más nem ér fel vele, így minden mást háttérbe kell szorítaniuk, hogy elérjék azt. Jelen esetben egymást is...Hogy ez így törvényszerű-e? Nem tudni... hiszen mi lett volna, ha Sebastian egyszerűen követi Mia-t a párizsi forgatásra, ami után mint kiderült, végre megindult a lány karrierje. A sikeres filmes pályából pedig bőven futotta volna az old-school Seb's bár megnyitására. (Ez az opció csak szerintem állt fent?) Én szerintem egy dolog miatt... és az nem az, hogy Sebastian nem hitt igazán Mia sikerében. Hanem az, hogy ahhoz, hogy az ember igazán értékelje azt, hogy révbe ért és megcsinálta, tényleg neki kell vérrel-verejtékkel-fenenagy-kitartással kitaposnia az utat és végigmenni rajta.

SPOILER vége 

Azt gondolom, hogy Damien Chazelle filmje bőven megérdemelte a bemutatása körüli hype-ot és külön személyes megkönnyebbülés számomra, hogy nem oltotta ki azt a rajongást belőlem, amit a Whiplash-sel szépen meggyújtott. Nem véletlenül kaszált be öt Golden Globe díjat és számíthat komoly elismerésekre az Oscaron is a La La Land-del... egy olyan önvallomásról beszélünk, amely talán generációnk legfontosabb kérdéseit feszegeti. Bőven túltett tehát azon az előzetes elvárásunkon, hogy a Szerelmünk lapjai több rétegű remake-je címet elnyerje (lévén sok mindennel hajaz rá), ezt mellesleg csípőből hozta. Míg a képi világ nosztalgikus, keserédes bája rögtön elragadott, a filmzene engem elég lassan kapott el igazán. Mostanra, a moziból hazaérve viszont már biztos, hogy egy időre kiirthatatlanul belemászott a fülembe... hiába, ilyen ez a Jazz, nem imádhatja mindenki egyből.

Íme a 6 kedvencem az olyan örökzöld idézetek szülőatyjától, mint például "Nem vagyok nagy ivó. Szilveszterkor két martini után megpróbáltam elrabolni és Kubába téríteni egy liftet.".

#6 Annie Hall

A klasszikus. Most biztosan sokan kiakadtok, hogy csak a hatodik helyre tettem, de nekem nem ez a kedvencem a morális dilemmák nagymesterétől. Az viszont tény, hogy Woody és Diane Keaton kettőse remekül működik a vásznon, és ez az 1977-es film az, ami megalapozza Allen későbbi munkásságát és közönségét. Hogy miért van az, hogy a kapcsolatok zsákutcába futnak? Miért működik a szex vagy sem egy párnál? A családi kapcsolatok és az együttélés hogyan befolyásolják negatívan a kapcsolatot? Ezeket az alapkérdéseket mind boncolgatja a film Annie és Alvy ellentmondásos viszonyán keresztül. No és a végső párbeszéd a szerelem tökéletes ars poeticájának is nevezhető véleményem szerint.

„Eszembe jutott egy régi vicc:
Elmegy a fószer a pszichológushoz:
- Doktor úr, a bátyám bolond! Tyúkanyónak képzeli magát!
Mire a doki:
- Miért nem hozta el hozzám?
Erre a fószer:
- Én elhoznám, de akkor ki kelti ki a kiscsibéket?

Hát, valahogy így gondolkozom én is a szerelemről. Teljesen irracionális, őrült, abszurd dolognak tartom, de elmondhatatlanul vágyom utána, hisz azok a kiscsibék kellenek.”

#5 Café Society

A Café Society főhősei a tökéletes példák azokra, akik sosincsenek ott lélekben ahol épp vannak. Legyen szó a párkapcsolatukról, a hivatásukról, vagy egyszerűen a lakóhelyükről. Az 1930-as években játszódó, első blikkre "a legkisebb fiú felkerekedik és meghódítja a világot" típusú történet Bobby-ja (Jesse Eisenberg) egy zsidó család legifjabb sarja, akinek van akkora mázlija, hogy rokona, a filmiparmágnás Phil bácsi (Steve Carrell) hajlandó neki állást adni a cégénél. Itt ismeri meg Vonnie-t (Kristen Stewart), akibe azonnal bele is szeret, és egy rövid ideig meg is hódítja a lányt, ám később kiderül róla, hogy a nős Phil szeretője. A döntő pillanatban Vonnie Phil mellett dönt, aki elhagyja érte a feleségét.

Nos, a happy end lehetősége ott dől meg, amikor hiába jön össze vágyódásának tárgyával Vonnie, mégsem nyugszik meg, hanem idővel beleun a felhőtlen egzisztenciába és a szerető feleségszerepbe, így egy régi-új célpontot szemel ki magának, Bobby-t. A szánalmas srác pedig soha nem szűnik meg szeretni az őt egyszer már elhajító nőt, még akkor sem, amikor a gyönyörű Veronicával (Blake Lively) már évek óta boldog házasságban él. Ez azért van, mert ők ketten tök ugyanolyanok: folyton elvágyódnak abból a közegből, ahol és amiben élnek. Bobby New Yorkból Los Angelesbe vágyik, aztán vissza New Yorkba, Vonnie meg felszínesnek tartja a filmes világot, de még sincs bátorsága más közegben létezni, és a férjét sem meri Bobbyért elhagyni. Nekik igazából mindegy, hogy miben vannak, az sosem lesz jó. Mindezt kínzó végignézni, de közben valahogy mégis élvezetet nyújt a szenvedésükben elmerülni.

#4 Abszurd alak

Joaquin Phoenix és Emma Stone. Nekem, aki mindkét színész nagy rajongója vagyok, nem is kellett több ahhoz, hogy azonnal lecsapjak a filmre. Ám be kell vallanom, többet vártam. Na nem tőlük, Phoenix csodásan hozza a kiégett, alkoholista író és filozófia tanár karakterét, Stone pedig az eminens diáklányét, aki unja tökéletes barátját és a sokkal zűrösebb, viszont intelligensebb Abe után kezd vágyódni. A cselekmény viszont nem olyan feszes, mint a Match Pointban, így a drámai csavarok sem jönnek át igazán. Azért az ölés, mint a kiégés utolsó lehetséges gyógyírja, izgalmas gondolat a rendező tollából, de egy nagyobb csipetnyi borzongás hiányzik ahhoz, hogy igazán sokkoljon. Ettől függetlenül Phoenix elviszi a hátán az egész filmet, csak bosszantó, hogy jóval emlékezetesebb is lehetett volna.

#3 Blue Jasmine

A Blue Jasmine az a fajta tragikomédia, amiben csak egy dolog biztos: a hazugság. A történet szerint Jasmine, eredeti nevén Jeanette (Cate Blanchett) élete kívülről lélegzetelállítóan csodálatos. Gazdag, fényűző életet él üzletember férje, Hal (Alec Baldwin) oldalán, aki tejben-vajban és drágakövekben füröszti őt. No de mint a film elején kiderül, Hal egyáltalán nem a sikeres pénzügyi befektetéseiből gyűjtött össze ekkora vagyont, hanem mások elcsalt pénzéből dúskált egész életében. A feleségét azonban nem ez akasztotta ki, hanem mikor rájött, hogy fűvel-fával és még az egyik ismerősük francia au-pair-jével is csalta. Hal bejelenti, hogy elhagyja őt az új szeretőjéért, és ekkor teljes idegösszeroppanásában Jasmine fogja magát és beköpi az FBI-nál a csaló férjét, aki a börtönben inkább felakasztja magát egy kötéllel, minthogy így éljen tovább.

Itt borul minden… Jasmine “földönfutóvá” válik (miközben továbbra is méregdrága ruhákat hord, elsőosztályú replőjegyet vásárol és luxus életszínvonalnak megfelelő mennyiségű jó minőségű alkoholt iszik), ám mindeközben láthatóan teljesen megőrült, egyre többször magában beszél az utcán. A film pedig valójában itt kezdődik, a korábbi történésekről csak retrospektív jelenetekből tudja meg a néző, mitől omlott össze ez a szépreményű asszony és hogyan próbálja új vágányra terelni korábbi fényűző életét nettó hazugsággal. Ez a film elképesztően szórakoztató, Cate Blanchett brillírozik a szerepben, szóval aki nem látta, gyorsan pótolja be!

#2 Match Point

A film, amiben kő kövön nem marad. Nem csoda, hogy Oscarra is jelölték. Scarlett Johansson és Jonathan Rhys Meyers tényleg zseniálisak, az általuk megformált karakterek, Chris Wilton és Nola Rice egymás tükörképei. Egyikük sem képes egy gazdag egzisztenciájú pár nélkül létezni ebben a világban, önmagukban sikertelenek, egyetlen képességük abban áll, hogy külsejükkel, személyiségükkel képesek meghódítani az őket kitartó férfit és nőt. Ám míg Chris hosszútávon számíthat gazdag párja, Chloe (Emily Mortimer) támogatására, addig Nolát eldobja az elitista szüleinek megfelelni akaró Tom (Matthew Goode). Igaz, érzelmileg Nola már rég a szeretőjéhez, Chrishez kötődik, aki viszont nem képes feladni a luxus életvitelt, melyet feleségének köszönhet. A férfi annyira gerinctelen, hogy képtelen szakítani Nolával, és miután teherbe ejtette, végzetes lépésre szánja el magát... meggyilkolja. A morális dilemma csodálatos ábrázolása ez az alkotás, amelyben az Abszurd alakkal ellentétben nem tudódik ki a bűnös személye, így Chris nem nyeri el méltó jutalmát. Annyira precízen van felépítve a karakterdráma, hogy a végén nézőként magam is elbizonytalanodtam, akarom-e, hogy Chris lebukjon vagy annak örülnék inkább, ha bukás nélkül élhetné tovább szégyentelenül gazdag emberként, végtelenül üres életét?

#1 Éjfélkor Párizsban

A legvarázsosabb Woody Allen film, amiről első nézésre nem is biztos, hogy leesne, hogy egy Vúdielen remekművet láthatunk. Én őszintén szeretem a rendező munkáit (ha nem így lenne, nem írnék róluk), de azért sokszor úgy éreztem nézőként, hogy valami hiányzik, valami túl lett tolva, vagy nagyon el lett nyújtva. Az Éjfélkor Párizsban viszont az a film, ahol semmi ilyet nem érzek, magával ragad az egész hangulat és a színészek és a sztori is annyira klappol, hogy akárhányszor meg tudnám nézni a filmet. Owen Wilson és Marion Cotillard annyira természetesek, és a jó értelemben vett bájjal fűszerezve játszanak! Az a megoldás, hogy Gil, a sikertelen író napjaink Párizsából az 1920-as évek legsikeresebb művészeinek világába csöppen, lebilincselően jól működik. Míg Gilnek (Wilson)hihetetlen izgalmas és ideális a 20-as évek korszaka, addig az abban élő Picasso (és más nagyra becsült művészek) múzsája, Adriana (Cotillard) éppenhogy unja, és az 1890-es évekbe vágyódik. A film minden perce csoda, szerintem ez kétség kívül a rendező mesteralkotása, amely tökéletesen jeleníti meg a Café Society-ben is ábrázolt elvágyódás problematikáját.

Ha te is listáznád egy általad kedvelt rendező filmjeit, küldd el szöveged és megosztjuk a blogon, vagy kövess minket Facebook-on, ha csak érdekelnek a filmes témájú cikkek!

Dragomán Gyögy író indított útjára ma a Facebookon egy egyszerű és ötletes játékot, melynek lényege, hogy a résztvevők kommentben írják meg kedvenc regényük történetét 6 szóban. A komment nem tartalmazhatja sem a regény címét, sem a szereplők nevét. E remekbe szabott ötlet nyomán indítunk most mi is egy játékot itt, a FilmaholicKlubon, csak mi a kedvenc filmjeitekre vagyunk kíváncsiak! Kedvcsinálónak íme 5 általunk imádott film leírása:

#1 Mozgássérült gyerek körbefutja a világot felnőttként.

#2 Frusztrált pasi rátalál saját veszélyes énjére.

#3 Egykori hadvezér bosszút áll legyilkolt családjáért.

#4 Különös nyúl kísérti az antiszociális srácot.

#5 Egy fehér és fekete bohóc társulása.

Nos, játékra fel, várjuk a ti hozzászólásaitokat ugyanezen szabályokkal :)

A napokban elolvastam A skarlát betűt Nathaniel Hawthorne-tól, és rettentően meglepődtem. Mégpedig azért, mert a könyv vége egy az egyben más, mint az 1995-ben megjelent filmé, amit a könyv elolvasása előtt láttam, és nekem mégis mind a kettő tetszett.

A Roland Joffe rendezésével és Demi Moore, Gary Oldman, Robert Duvall főszereplésével készült film szerintem a maga nemében egy jól sikerült kosztümös alkotás, ezért is furcsállom, hogy a kritikusok nagyon lehúzták, több Arany Málna díjat és jelölést is kapott. Pedig izgalmas a történet, korhű a díszlet és a jelmez, jók a karakterek és van benne feszültség.

A történet szerint a 17. században Hester Prynne, a gyönyörű és fiatal asszony férjét megelőzve lép partra a később Boston nevet kapó város kikötőjében, és különleges teherbírással hozzákezd leendő otthonuk kialakításához. A tudós férjétől már elhidegült nő hamarosan beleszeret a helyi tiszteletesbe, Arthur Dimsdale-be, aki vívódik ugyan, de végül viszonozza az érzelmeit, főként azután, hogy Hester a férje halálhírét kapja. Ezek után a körülményekhez képest szabad folyást engednek szenvedélyüknek, melynek a gyümölcse egy bájos lánygyermek, Gyöngy.

A város lakói megvetik Hestert bűnéért, és csak azért nem akasztják fel, mert úgy tudják, a férje halott. Viszont büntetésül örök életére kivetik a társadalomból azzal, hogy egy őt megbélyegző skarlát betű viselésére kényszerítik. Hester nagyon kitartó, sosem adja ki szeretője nevét, mert őt a törvények alapján felakasztanák.

A bonyodalom csúcspontja akkor jön el, amikor Hester férje álruhában és új néven felkeresi asszonyát, majd mikor szembesül a történtekkel, bosszúra esküdve kezdi kutatni a nő szerelmét.

A könyv és a film cselekménye idáig stimmel, annyi különbséggel, hogy Hester és a tiszteletes a könyvben anélkül követi el a bűnt, hogy Hester férjének halálhírét kapták volna. Viszont ennél az eltérésnél egy jóval súlyosabb különbség van a két alkotás között, a történet végén. Engem pedig leginkább az sokkol, hogy ettől függetlenül a könyv és a film is megállja a helyét.

Nathaniel Hawthorne gyönyörűen felépíti a könyvet, olyannyira átérezteti velem a szenvedés minden egyes izzadtságcseppjét, amire kevés általam olvasott könyv volt képes. Már-már a saját mellkasomon éreztem Hester Prynne skarlát betűjét, amikor végül…

* SPOILER veszély 

…eldőlt Hester és szeretője, Dimmesdale tiszteletes sorsa. Vagyis nem csak eldőlt, hanem szó szerint megpecsételődött, mert Dimmesdale atya egy össznépi vallásos felvonuláson végül bevallotta, hogy ő Gyöngy, a fattyú kislány apja. Beismeri, hogy ő nem egy szent mártír (ahogy mások látják őt), hanem egy gyáva vétkes, akinek a szívén ott egy A alakú sebhely, ugyanolyan, mint amilyen Hester bélyege.

A vallomás után végelgyengülésben meghal, majd rá egy évre az őt lelkileg kínzó orvos, (aki Hester inkognitóban lévő férje) is meghal. Anya és lánya eltűnnek a vidékről egy hosszú időre, de a könyv szerint Hester az utolsó éveiben visszatér a városba, és itt leheli ki lelkét.

Na és ezzel szemben mi a film vége? Amikor Roger Chillingworth, Hester megcsalt férje rájön, hogy ki volt a neje szeretője, akkor le akarja vadászni Artur Dimmesdale-t, de tévedésből egy másik férfit öl meg, majd felakasztja magát, bűntudata miatt. Hester és Artur felvállalják szerelmüket a város lakói előtt, majd boldogan elutaznak hárman, a gyermekükkel együtt, jó messze a szenvedésük színhelyétől. Nekem személy szerint tetszett ez a befejezés is, de azt elismerem, hogy elég “hollywoodi”. Amit viszont hiányoltam a filmből, az Gyöngy személyiségének részletesebb bemutatása, mert a könyvben az ő karaktere egy igazi kincs.

SPOILER vége *

Értékeljünk: a könyv zsenialitását nem sikerült utolérnie a filmnek, de így is feltétlen nézzék meg azok, akik szeretik ezt a történetet! Akik viszont még nem olvasták, inkább kezdjék a könyvvel!

A történetről egyébként 1973-ban már a németek készítettek egy adaptációt, ami hűen követi a könyv cselekményét. Majd jött egy tini vígjáték, a Könnyű Nőcske, amiben az Emma Stone által megformált Olive merített ihletet A skarlát betű karakteres hősnőjétől. 2015-ben pedig egy újabb remake készült, ám ez kevésbé erős véleményem szerint, mind a színészgárdát, mind a rendezést tekintve, mint az 1995-ös verzió.

Ha Te is szívesen írnál olyan filmekről, amit könyvben is olvastál, küldd el szöveged és kitesszük az oldalunkra, ha meg csak szívesen olvasol a témában, kövess minket Facebook-on!

Igazából jó dolog nyominak lenni. Mert akkor önmagad vagy. Ha nyomi vagy, akkor nyomi vagy, akkor az a dolgod, hogy kimaxold a nyomiságot a lehető legnyomibb szintre, hogy megéld önmagad.

Szerintem a Napoleon Dynamite erről szól.

Van ez a bongyor hajú, füves tekintetű és beszédű, fura srác, aki olyan hangsúlyban beszél, mint egy óvodás, 17-18 évesen is bepisil, és nem tud emberi kapcsolatokat kialakítani. Együtt él az extrém motoros nagyijával, és a kocka, 30 körüli bátyjával, aki egész nap a lelki társával csetel, akit viszont még sosem látott.

Aztán megjelenik az iskolában az új, mexikói srác, Pedro, akivel a bringa iránti szenvedélyükből fakadóan egyből megtalálják a közös hangot. És innentől kezd a történet egy értelmezhető cselekménnyé fejlődni.

Pedro és Napoleon is talál magának párt az év végi bálhoz, így legitim részei válnak a gimis társadalomnak. Pedro ezek után egy hirtelen sugallattól vezérelve jelentkezik a suli elnökének, amire van is esélye, hiszen rajta kívül csak a szőke Summer pályázik a posztra. Na és ahogy azt Napoleon lényegre törően megfogalmazta: Pedro a biciklijén kívül azért is különleges, mert neki van egyedül bajusza az intézményben, ráadásul két, keménykötésű bátyja is van, akik low-rider kocsijukkal nyomulva bevédik a suli elnyomott tagjait a terrorizáló egyénekkel szemben.

A kampánybeszéd után, egy spontán kihívásnál Napoleon is beveti magát, és kiváló táncából érthetővé válik, hogy miért is lett Dynamite a vezetékneve.

Napoleon egy olyan antihős, aki valahol mélyen mindannyiunkban benne van: ez a nyomi részünk, ami szeretne kitörni. De nem akar olyan lenni, mint mások, csak önmaga legütősebb, dinamit verziója.

A karakterek egyébként mind remekelnek, a film szerintem ezért nem válik unalmassá, holott baromira elvont, és elég lassú a tempója. Határozottan ajánlom, akkor is, ha nincs jó kedved, és akkor is, ha majd kicsattansz. Ha másért nem, hát Napoleon beszédstílusáért… az megfizethetetlen.

Végszóként csak ennyit: ha szereted az olyan agyzsibbasztó filmeket, mint pl. a Jay és Néma Bob, akkor ez mindenképp a te kategóriád! Ellenkező esetben valószínűleg 5 perc után fogod leállítani a filmet.

Szívesen írnál te is filmekről? Küldd el bátran eszmefuttatásodat és kitesszük a blogra! 

A Harry Potter könyveknek mára igazi kultusza alakult ki, számtalan írásos szerepjáték és számítógépes játék jött létre a film kapcsán, az utóbbi pár évben már élmény parkok is nyíltak Angliában és Amerikában, ahol különleges tárgyakat kaphatunk mi muglik a varázsló világból. Többek között varázspálcát, köpenyt, baglyot lehet kapni, no meg végre-valahára vajsört is ihatnak azok, akik régóta erre vágytak. Nem meglepő, hogy erre a szintű rajongásra most a Legendás állatok és megfigyelésük című "előzményfilmmel", is rátettek egy lapáttal az alkotók. A film eléggé megosztja a HP fanokat, nekünk speciel különösen tetszett! Viszont a hagyományos Harry Potter filmekkel kapcsolatban van bennünk egy igen nagy ambivalens érzés. Leválasztva őket a könyv csodálatos világáról és hangulatáról, valóban megállják a helyüket? Volt értelme elkészíteni őket? Íme, egy pro és kontra lista, amivel szeretnénk közelebb kerülni az igazsághoz ebben a fondorlatosan nehéz kérdésben.

Pro lista

• Kviddics!!!
  Na ez az a dolog, ami miatt úgy gondoljuk, hogyha semmi mást nem vittek volna filmre csak a kviddicset, akkor is megérte volna. Ellenvetés?! Nem is lehet.
• Díszletek és jelmezek
  A díszletek elképesztően jól sikerültek, és visszaadták Harry Potter csodálatos világát, kezdve a Roxfort Expresszel, majd a kastéllyal és szerintünk Roxmorts, sőt még a Mágiaügyi Minisztérium is nagyon autentikus lett. Ugyanez mondható el a jelmezekről is.
• A filmek reklámértékkel bírtak a könyv számára
  Tudjuk, hogy a filmek elkészítésekor már rengetegen elolvasták az addig megjelenő első négy kötetet, de azért akkor is kénytelenek vagyunk belátni, hogyha nem lettek volna a filmek, jóval kevesebb emberhez jutott volna el ez a csodálatos történet.
• Jól kiválasztott színészek
  Volt néhány színész, akik abszolút telitalálatnak bizonyultak a szerepükben: az első helyen egyértelműen a Pitont játszó Alan Rickman áll, majd Robbie Coltrane (Hagrid) következik és a bronzérmet pedig Maggie Sminth-nek (McGalagony) adnánk ebből a szempontból. Aztán hiteles volt Richard Harris (az első Dumbledore), Rupert Grint (Ron), Evanna Lynch (Luna), Luke Youngblood (Lee Jordan), Tom Felton (Draco), Jason Isaacs (Lucius), Helena Bonham Carter (Bellatrix) és Ralph Fiennes is (Voldemort, miután végre igazi testet kapott a negyedik részben).

• Emlékek
  Az olyan jelenetek, amik múltbéli emlékeket idéztek vissza, nekünk egytől egyik nagyon tetszettek.
• Mágikus zenék
  Egyes zenei taktusokat azóta sem tudjuk kiverni a fejemből. Ha esetleg Neked már sikerült volna, akkor hallgasd újra őket.

Kontra lista

• Gagyi vizuális megoldások
  Mégis hogy nézett ki az első részben Voldemort Mógus professzor arcának hátoldalára photoshoppolva? Ez a filmtörténet egyik legkatasztrofálisabban sikerült látványtrükkje volt szerintünk. Sajnos Bolyhoska is majdnem ennyire bénán festett, nem beszélve a szellemekről (szegény Félig Fejnélküli Nick), a trollról, meg az óriásokról.

• Rosszul kiválasztott szereplők
  Néhány szereplő szubjektív véleményünk szerint borzasztóan nem lett eltalálva. Hogy kik is? Az új Dumbledore (miután sajnos Richard Harris elhunyt, Michael Gambon kapta meg a szerepet), Ginny Weasley (Bonnie Wright) és Sirius Black (Gary Oldman) egész egyszerűen nem adták vissza a könyves karaktert.
• Szépített szereplők
  Voltak olyan szereplők, akik kimondottan szépek voltak a szerepükhöz képest. A legjobb példa erre Hermione Granger és Viktor Krum. Az első reakciónk, mikor megláttuk Emma Watsont a Roxfort Expresszen az volt, hogy most komolyan ez a nagyon szép lány fogja játszani Hermione-t, aki a könyv szerint nagy jóindulattal is maximum átlagos külsővel rendelkezik? Viszont amíg Emma Watsont úgy a harmadik filmre már megszerettük (mert vicces és ellenállhatatlan), addig a Krumot játszó Stanislav Ianevski végig rettentően idegesítő maradt.
  Viktor Krum egy csapott hátú, karvalyorrú, önbizalom hiányos srác a könyvben, a filmen viszont egy igazi bájgúnárként jelenik meg, kábé úgy, mint Cedric Diggory.  Semmit, egyszerűen semmit nem ad vissza a könyvben megjelent Krum karakteréből! Lupinnal ugyanaz történt, mint Hermione-val, először megbotránkoztunk azon, hogy mi ez a bajusz az őt játszó David Thewlisen, de aztán nagy nehezen túlléptünk ezen és megszerettük a szerepben. Harry egyébként ennek épp a fordítottja. Gyerekként Daniel Radcliffe nagyon szimpatikus volt a szerepre, de valahol a 3. film környékén már olyan furcsán hatott a vásznon, hogy azóta sem tudjuk eldönteni, jó választás volt-e a szerepre.
• Borzasztóan bugyuta párbeszédek
  Néhány alkalommal hangosan felröhögtünk a moziban, például az ötödik részben, amikor a Dumbledore és Harry között lejátszódó mézesmázos párbeszéd már egyenesen látens homoszexuális kapcsolatot feltételezett. Ez az enyelgés már fájóan kínos volt, nem beszélve arról, hogy kulcsfontosságú jeleneteket nem lehetett emiatt komolyan venni.
• Csapnivaló végjáték
  A hetedik részben majdnem felálltunk a székből, amiért olyan ostobának tűnt a Harry és Voldemort közötti küzdelem. Jó, jó elismerjük, ez már egy kicsit a könyvben is giccses volt, de filmvásznon _muszáj_ lett volna ezt karcosabban megjeleníteni és olyanra írni a szöveget, hogy ne legyen tőle az a benyomása az embernek, mintha Oravecz Nóra írta volna kettejük párbeszédét.
  
  
  
  

Épp pár napja ért véget ért a Sober November kihívás, amely arra szolgált, hogy november hónapban próbálják ki az emberek, milyen egy hónapig nem inni. Természetesen ez a kezdeményezés nem a masszív alkoholistákat célozta meg, hanem azokat, akik mondjuk napi, heti szinten isznak 1-1 pohárral. 

Ha már a függőségnél tartunk, akkor persze nemcsak alkoholisták vannak,  hanem dohányosok, drog-, kaja-, sport- vagy internetfüggők. Na meg szex- , illetve pornófüggők is, így az addikciók teljes tárházából válogathatunk. A kérdés az, hogy jó-e ez nekünk? Ha igen, miért? Ha meg nem, akkor le lehet-e róla állni?

Ezt a kérdést boncolgatják a következő filmek.

#1 A szégyentelen

Nos, ezt a filmet csak az nézze meg, aki bírja a drámát, mert ez egy igazi kőkemény dráma. Brandon (a zseniális Michael Fassbender alakításában), egy harmincas, kifejezetten jóképű és szuggesztív személyiségű férfi, akinek a karrierje töretlenül ível felfelé. Ő maga a megtestesült amerikai álom, aki mindent és mindekit megkaphat, és bizony ezzel a jogával él is, sőt valljuk be, szexfüggő. Minden nap ki kell, hogy elégítse az igényeit, egész egyszerűen csak így tud jól funkcionálni. Életmódját tökéletesen fent tudja tartani, egészen addig, amíg húga, a zűrös Sissy (Carey Mulligan) be nem költözik hozzá egy időre. Innentől bonyolódik Brandon élete, aki kénytelen szembesülni azzal, mennyire égető probléma tud lenni saját szükségletének kielégítése. Fassbender egészen lenyűgözően játszik, a film kötelező darab azoknak, akik bírják a lélekforgató mozikat.

#2 Candy

Ugyancsak egy nagyon brutális darab, Heath Ledgerrel és Abbie Cornish-sal a főszerepben. A film témája a költő Dan és a festő Candy "héjanász az avaron típusú" szerelme. Mindketten nyitottan állnak a drogokhoz, hiszen ez által mindent még mélyebben és teljesebben tudnak megélni, és olyannyira belejönnek a kísérletezésbe, hogy a végletekig heroinfüggőkké válnak...

Egy ponton túl már semmi más nem érdekli őket, csak az, hogy megszerezzék a pénzt a következő anyagra, és ennek érdekében saját intim kapcsolatukat is képesek feláldozni, amikor Dan nyomására Candy a testét kezdi árulni. Ahogyan A szégyentelen esetében, úgy itt is jelezném, hogy ez a film nem való mindenkinek, mert erős gyomor és idegzet kell hozzá.

#3 28 nap

Sandra Bullockot kifejezetten bírom, szerintem remekül áll neki a kívülálló, flegma, kiégett szerepkör, amit ezúttal is nagyon szórakoztatóan hoz. A sztori szerint Gwen Cummings (beszélő név) igazi hedonista, nem csak iszik, hanem anyagozik is, amihez tökéletes partner számára a pasija, Jasper (Dominic West). Kettejük ámokfutása egy alkalommal odáig fajul, hogy Gwen a húga esküvőjén elcsaklizza a just married kocsit, majd belehajt vele egy házba.

Szerencséje van, hogy nem dugják egyből börtönbe, hanem kap egy esélyt helyette: mégpedig azt, hogy 28 napig egy teljes körű elvonókúrán vehet részt. Az elvonón mindenféle arcok vannak, úgymint alkoholista sebészorvos, heroinfüggő tinédzserlány, profi sportoló (Viggo Mortensen szépfiú szerepben!). Gwen kezdetben nagyon szkeptikusan áll az egész terápiához, de aztán rádöbben, hogy nincs más hátra, ha életben akar maradni, akkor le kell szoknia. Ehhez pedig szembe kell néznie a múltjával, aminek központi figurája a már elhunyt, alkohol és drogfüggő anyja.

A műfajon belül ez egy könnyedebb film, amit a jó poénok és az őszinte mondanivaló miatt mindenképpen tudok ajánlani!

Nos, jelentem én is lesokkolódtam a Gilmore Girls várva-várt befejezésén, amely kapcsán az alkotó, Amy-Sherman Palladino jó előre beharangozta, hogy mindig is tudta, melyik 4 szóval fogja zárni a mára klasszikussá vált Gilmore sztorit... Ezt most végre megkaptuk az arcunkba mindannyian... de én nem bánom! Az, hogy sokkolt, ugyanis egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne tetszett volna, amit láttam. Vigyázat, a spoilerekért nem vállalok felelősséget, aki még nem látta a záró epizódot, inkább ne olvasson tovább!

A tél epizódról írtunk korábban, a tavasz és nyár remekül viszi tovább a történéseket, de a széria legfontosabb epizódja kétségtelenül az ősz, amiben 4 rendkívül fontos beszélgetést látunk és persze ne feledkezzünk meg a már többször említett 4 szóról, az arra utaló 4 jelről, no meg a lehetséges 4 apajelöltről sem a végén...

Lássuk, mely párbeszédekről is van szó!

#1 Lorelai fogja magát és Cheryl (a filmben Reese Witherspoon) mintájára nekiindul a Pacific Crest Trail (magyarul Csendes csúcs ösvény...) túrának, hogy megtalálja önmagát. Igazából olyan tényezők hátráltatják, mint az időjárás meg a hatalmas túrazsákja, amiben valahol elpakolta az engedélyét, így nem tudja megmutatni a vadonőrnek (belső poén, hogy őt Peter Krause játssza, aki a való életben a Lorelai-t alakító Lauren Graham párja) és nem is indulhat útnak. Éppen kávéra vadászik, amikor egy gyönyörű dombot fedez fel és itt jut eszébe édesapjáról egy emlék... aki látta a többi részt, tudja, hogy Emilyvel éppen azért veszett össze Richard temetése után, mert nem tudott róla egy pozitív és érzelmes történetet mondani. Most viszont erőt vesz magán és felhívja az anyját, hogy elmesélje neki, hogyan húzta ki anno 13 évesen az édesapja abból a lelki drámából, hogy szakított vele az akkori barátja... Nagyon megható jelenet, én itt éreztem azt az összes széria alatt először, hogy Lorelai tényleg mennyire szerette az édesapját.

#2 Ezután a hatalmas megrázkódtatás után Lorelai nem "túrázik" tovább, hanem hazamegy Luke-hoz, aki hetek óta retteg tőle, hogy párja el akarja hagyni, és ezért járt terápiára, majd ezért jutott eszébe ez a vadon-kirándulás is. Luke teljesen kikel magából, hogy neki jó az, ami kettejük között van, ő boldog és elégedett mindazzal, amit megteremtettek, és nem akarja, hogy véget érjen a kapcsolatuk. Luke annyira szeretni való itt, hogy valószínűleg Lor akkor is megszánta volna, ha más tervei lettek volna, de az igazság az, hogy alapból azért jött, hogy elmondja, azt szeretné, hogy házasodjanak össze. Szerencsére Luke is készült, van nála gyűrű, így meg tudja kérni élete nőjének kezét, nem úgy mint amikor hosszú történetük során legelőször Lorelai kérte meg őt.

#3 Rory összefut a közértben Dean-nel. Elmondja neki, hogy könyvet ír a saját és édesanyja történetéről, és szeretné Dean-t is beleírni a könyvbe. A srác persze rákérdez, hogy mit fog róla közölni, mire Rory elmondja, azt, hogy a világ legjobb barátja volt, aki mindig vigyázott rá, és mellette tanulta meg, mi is az a biztonság. Azt is hozzátette, hogy ha később találkozott volna vele, biztosan jobban értékelte volna őt... Az egész annyira mély, hogy nincs olyan Dean-drukker, aki ezt ne könnyezné meg.

#4 Rory Christophert is felkeresi, akivel először csak arról beszélgetnek, hogy Lorelai és Luke végre összeházasodik, majd Rory arra tereli a témát, hogy Christopherben felmerült-e valaha, hogy ne hagyja Lorelai-t egyedül felnevelni Rory-t, hanem ő is legyen mellettük... Az apa válaszából kiderül, hogy sosem bírta felvállalni ezt a felelősséget, és ugyan Lorelai erőltette, hogy egyedül akarja végigcsinálni mindezt, a férfinak sosem volt ereje ahhoz, hogy meggyőzze ennek ellenkezőjéről. Rory-n látszik, hogy ez nagyon régóta benne van, és fáj neki, amit hall, de az utolsó 4 szó után más értelmet is kap ez a beszélgetés.

Nagy Gilmore Girls fan voltam mindig is, imádtam az összes részt (na jó, a 7. évadot kivéve, amit nem Amy-Sherman Palladino és Mike Palladino írt és rendezett), aztán újranéztem az évadokat legalább háromszor. Épp ezért nem csoda, hogy tűkön ülve vártam a Gilmore Girls folytatását az eredeti alkotópárostól, amint bejelentették, hogy megcsinálják. Nos, ahogy számítottam rá, annyira remek lett az első másfél órás rész (a 8. évad 4 másfél órás részből áll, amik egy év négy évszakának történését mutatják be, az első a tél), hogy megérte majdnem tíz évet várni rá! Íme 6 jelenet, amiért mindenkinek, aki valaha is rá volt kattanva a Gilmore lányok sztorijára, látnia kell a folytatást. Vigyázat, Spoiler-gazdag bejegyzés következik!

#1 Michel végre vállalja magát! Míg a 7 évad alatt sosem volt kimondva, hogy Michel meleg, most végre megtörténik a hivatalos coming-out, amikor kedvenc francia recepciósom arról mesél Lorelainak, mennyire zavarja, hogy a férje, Frederick egyfolytában a kisbabák cukiságával zaklatja, miközben az esküvőjük előtt egyáltalán nem érdekelte ez a téma.

#2 Paris egy mesterséges megtermékenyítésre specializált magánklinikán dolgozik, és annyira jól érti a dolgát, hogy nadrágon keresztül le tudja csekkolni, hogy a pasiknak szimmetrikus-e a két golyója. Amikor ezt megteszi Luke-kal, megdícséri, hogy jó formában van, Lane-t viszont egy másik jelenetben figyelmezteti, hogy valami nem stimmel Zach heréivel... mindkettő kihagyhatatlan poén!

#3 Rory és Logan újra kavarnak!!! Persze ezúttal ugyanúgy indul a viszonyuk, mint amikor legelőször összejöttek, kötöttségek nélküli, nyitott kapcsolatban vannak... Rory-nak egyébként van egy másik pasija is, Paul, akivel már két éve jár, de olyannyira nem kavarja fel őt szegény srác, hogy folyamatosan megfeledkezik róla, és igazság szerint már régóta szakítani akar vele, csak azt is mindig elfelejti.

Szemtelenül okos csavarok, remekbe szabott rendezői munka és zseniális színészi alakítások. Ez a közös a most következő 2 filmben. Vigyázat, az írás erősen spoiler-gazdag!

Ex Machina

A történet szerint Caleb (Domhnall Gleeson), a fiatal programozó srác megnyer egy ösztöndíjat a Blue Book-nál, ahol dolgozik (fiktív, Google-kaliberű cég). Eszerint egy hétig betekintést nyerhet a cég elszigetelten élő tulajdonosának kutatásába. Nagy a lelkesedés, és elsőre igazán szimpatikus a főni meg a projekt is, nem beszélve a luxus körülményekről és a festői tájról, amely körülveszi Nathan (Oscar Isaac) birodalmát.

Amikor Caleb először beszél a kutatás főszereplőjével, a humanoid, mesterséges intelligenciával rendelkező robottal, Ava-val (a mindig gyönyörű Alicia Vikander), rögtön lenyűgözi őt a látványa és az a szintű kifinomultság, amellyel rendelkezik. Caleb feladata az, hogy egy hét alatt megállapítsa Ava-ról, hogy átmenne a teszten, miszerint akkor is embernek tűnik, ha előre lehet róla tudni, hogy robot.

Telnek a napok és közben Ava elkezdi a srácot Nathan ellen hangolni, úgy, hogy áramkimaradásokat generál, így a kutató nem hallja pár percig a Calebbel folytatott beszélgetésüket. Ava azt mondja, Nathan folyamatosan hazudik és nem bánik jól vele. Az edzés- és alkoholfüggő Nathan egy este annyira kiüti magát, hogy Caleb elcsórja a mágneses kártyáját és bemegy egy olyan szobába is, ahova korábban nem. Átnézi Nathan gépét, és olyan videókat talál rajta, amik lesokkolják. Ezeken a főnöke különböző robotokkal szexel, és az is kiderül, hogy hiába kérik a humanoidok, hogy engedje őket szabadon, ő ezt nem teszi meg. Caleb ezek után kezd bekattanni, és úgy dönt, megszökteti Ava-t az utolsó napján. Előre meg is beszélik a tervet, amit persze Nathan mégis csak kihallgat, így kivételesen nem issza le magát Caleb invitálására. Nyíltan beszélgetnek minderről, Nathan hajlik arra, hogy megbocsásson Caleb-nek, hiszen mint elmondja, komoly csavar volt a történetben.

Az igazi teszt ugyanis nem az, hogy Caleb mit gondol Ava-ról, hanem, hogy Ava képes-e rávenni őt, hogy segítsen neki megszokni. Ez már valódi emberi tulajdonság, a megtévesztés stratégiájának tökéletes alkalmazása. Manipuláció, amire csak az ember képes ilyen magas szinten. Ekkor érkezik el az este 10 óra, amikor Ava a terv szerint áramkimaradást generál. Caleb közli Nathannel, hogy már mindent elintézett, és ezúttal az áramkimaradás nem lezárja az ajtókat az addigi beállítás szerint, hanem kinyitja azokat. Nathan hiába üti le Calebet, hiszen Ava kiszabadul a másik robotlánnyal, Kyoko-val egyetemben, és teljes hidegvérrel megöli őt. Caleb mindezt nem látja, csak azt, hogy Ava tökéletes ember külsőt öltött a többi robotlány bőrét felhasználva. Majd ott hagyja őt, bezártan, 0% menekülési eséllyel. A humanoid robot az evolúció csúcsává lép elő... egyáltalán nem érdekli, mi lesz az emberrel, minden érzését megjátszotta és most készen áll rá, hogy feláldozza megmentőjét azért, hogy ő maga élhessen.

Alex Garland rendezése zseniálisan izgalmas, egy pillanatra sem unatkoztam, a színészek is brillíroztak (főként Vikander), úgyhogy mindenképpen érdemes megnézni!

A bőr, amelyben élek

Ezt a klasszikust Pedro Almodóvár rendezte, Thierry Jonquet Tarantula regénye alapján. Eleve van egy baljós hangulata a filmnek, de ahogy halad előre a történet, egyre inkább sokkolnak a látottak, hallottak. A film főszereplője Dr. Robert Ledgard (Antonio Banderas), a kiváló plasztikai sebész, aki felesége tragikus halála után (mint kiderül, öngyilkos lett, mert nem tudott együtt élni súlyosan megégett teste látványával), a bőr kutatásának szenteli életét. Kifejleszt egy olyan mesterséges bőrt, amely ellenállóan viselkedik mindennel szemben. Közben megismerjük Verát (Elena Anaya), aki Robert házában él bezárva, és depressziós állapotában szintén öngyilkosságot kísérel meg (ekkor még nem tudjuk, miért), ám ezt a sebész megakadályozza és megmenti életét.

Vera és Robert lassanként látszólag egymásba szeretnek és szexuális kapcsolat is kialakul közöttük, ám később kiderül, hogy mindez egy iszonyatosan megdöbbentő titkon alapszik.Történt ugyanis, hogy Ledgard és tinédzserkorú lánya egy partin vettek részt, ahol a fiatalok 90%-a nem a villában élt társasági életet, hanem helyette betépve, a gyönyörű kertben élt nemi életet. Közöttük volt Norma is, aki kezdetben bátorította udvarlóját, Vicent-et az aktusra, ám később már tiltakozik és erőszakos közösülés áldozata lesz.