42. születésnapja alkalmából összegyűjtöttük azt a 7 filmet, amiben a legjobban szeretjük ezt a karizmatikus színészt.

7. A part

Leonardo ebben a filmben nem más, mint a mai fiatalság vátesz költője. A filmben olyan átéléssel játssza el a mennyországra rátaláló, majd abból kiutasításra kerülő embert, hogy azt öröm nézni, még akkor is, ha maga a film nem igazán vidáman végződik…

6. A tégla

DiCaprio számos remek filmben szerepelt, amit Martin Scorsese rendezett, ezek közül az egyik kiválóan sikerült alkotás A tégla, amiben annyira jók a csavarok, hogy érdemes többször is újra nézni, mert először a cselekmény bőven elviszi a figyelmünket, másodszor meg már lehet a színészi játék finomságaira is figyelni.

5. Gilbert Grape

Bár ebben a filmben nem főszerepet játszik, simán lemossa a vászonról Johnny Deppet. És ekkor még csak 19 éves volt a színész!

Warning! Spoilert nyomokban tartalmaz(hat)!

Az egész ott kezdődött, hogy baromi kíváncsi lettem ki az a különleges kisugárzású csaj az Orange is the new black harmadik évadban, aki varrodában elcsábítja Chapmant. Aztán elindult a lavina, és annyira elmerültem a szereplőgárda listájában - meglepődtem, mosolyogtam, és volt, hogy nem hittem a szememnek,- hogy úgy döntöttem összeszedem, hogyan is néznek ki Litchfield lakói, mikor a börtönfalak helyett, a vörös szőnyegen sétálgatnak.

Piper a sorozatban is az átlagos amerikai szőke lány, így az őt játszó Taylor Schilling sem okoz túl nagy meglepetést. Csak talán jobb a haja.Laura Preponról sajnos meg kell állapítsam , hogy Alexként a sitten néha jobban néz ki, mint a való életben. Ráadásul sem a barna sem a szőke nem áll túl jól neki : utóbbi hajszínnel például Natalie Rhodesként a Castle-ben láthattuk.Lea DeLaria, a vérleszbi Bi Boo tökéletes megformálója - és játszott az Elvált nők klubjában is!A sorozat legszexibb bűnőzője címet egyértelműen Stella, a való életben inkább modellként ismert Ruby Rose nyerte.

 A homár

Ez a bizarr film azt mutatja be, hogy egy utópisztikus világban hogyan értéktelenednek el az egyedülálló emberek, akik pár nélkül a társadalom elvárásai szerint kénytelenek valamilyen állat formájában tovább élni. Főhősünk, David (Colin Farrell) frissen elvált férfi, aki a szabályoknak megfelelően köteles egy 40 napos párválasztási procedúrán átmenni annak érdekében, hogy ne változzon az általa választott állattá, azaz homárrá. David nagyon küzd emberi mivoltáért, és össze is jön egy igen morbid természetű nővel, azonban románcuk nem tart sokáig, pontosan abból fakadóan, hogy mennyire kétségbeesetten kellett nekik egymásba ”szeretniük”.

 David számára a kapcsolat bukása után nincs párdon, egyenes út vezet az óceáni létforma felé. Ő viszont elmenekül a vadon élő szingli nomádok közé, hogy ott tengesse tovább napjait. Náluk pedig csak egyetlen szabályt kell betartania, nevezetesen, hogy ne alakítson ki senkivel nemi vagy érzelmi kapcsolatot. Naná, hogy pont ez nem fog menni…

Többet nem árulok el, egy szívet gyönyörködtetően okos és abszurd film ez, amit mindenkinek érdemes látnia.

Érdekes, hogy az igazán jó színészeknek mindig van valami különös szexepilje, amit csak ők testesítenek meg. Számomra Jake Gyllenhaal az antiszoc, geek, skizofrén, bohóc és drogos karakter ötvözetét viszi vászonra, és bármennyit is gondolkoztam, sokáig nem tudtam megfogalmazni, hogy mit is érzek ezzel kapcsolatban. Egészen mostanáig. 

Ahogy felidéztem magamban ezt a borzongató érzést, egy fura hasonlat jutott eszembe. Kérdem én, lehet olyan, hogy a nézőben is megindul egy bizonyos Stockholm-szindróma szerűség ennek a színésznek a filmjeit látva? Ez pedig azt takarja, hogy annyira félek ettől az őrülttől, hogy már rajongok érte. Ha létezik más is rajtam kívül, aki hasonló szindrómában szenved, tegye fel a kezét! Köszönöm!

Nézzük hát a Jake Gyllenhaal szindróma megszületésének evolúcióját az én szemszögemből.

Donnie Darko (2001)

A klasszikus. Ebben vág először olyan fejet a színész, amiről egyből az jut eszembe, hogy ez az arc bizony be van szívva és jobb, ha nem kerül a kezébe egy fűrész, még merő véletlenségből sem. A filmet (különös tekintettel a zenéjére) magát is imádom, de Gyllenhaal alakítása az, ami miatt képes vagyok akárhányszor megnézni.

A zodiákus (2007)

Itt a megrögzött, fanatikus karikaturista szerepében mozog, aki folyamatosan a sorozatgyilkos Zodiákus után nyomoz. Elég jó film, megéri megnézni, pláne, hogy David Fincher rendezte. Ami viszont feltűnően gyanússá kezdett nekem válni, az az, hogy Gyllenhaal őrült, kék szemű kiskutyafejétől már itt jobban paráztam, mint magától a gyilkostól.

Éjjeli féreg (2014)

Na ebben a filmben kezdtem el tényleg rettegni a színésztől. Konkrétan egy lelkiismeret nélküli, self made riporter karaktert nyom le, aki a karrierjéért simán legyilkolja a kollégáját vagy végig húz a földön egy holttestet, hogy jobb szögből tudja venni a kamerával. Gyllenhaal olyannyira jól játszott, hogyha a film megnézése után egy sötét sikátorban összefutottam volna vele, biztos, hogy sikoltozni kezdtem volna, ahelyett, hogy közös szelfiért rimánkodtam volna.

Mához 14 évre mutatták be a Frida című filmet, ami nekem zsigeri szinten ható filmélményt jelentett. Lássuk, miért!

• Először is, imádom Frida Kahlo-t, mint egyéniséget. Salma Hayek tökéletes választás volt a szerepre. Az ő alakításában Frida olyan volt, amilyennek mindig magam előtt láttam. Szabad szellemű és autentikus asszony, aki valódi példakép a ma női és lányai számára. A film hűen adta vissza, hogy Frida milyen pozitív értelemben volt excentrikus, amit ráadásul ő is felismert, és nem volt álszent ahhoz, hogy simán beismerje, saját magát is megihleti. „Úgy vélték szürrealista vagyok, de nem vagyok az. Soha nem festettem (rém)álmokat. A saját valóságomat festettem meg."
  

Egy film kiválthat többféle reakciót is az emberből… megnevettethet, elundoríthat, megrémiszthet, vagy akár elszomoríthat. Fontos is, hogy érzelmeket váltson ki, és az előbb felsoroltak mind sikernek tudhatóak be. Vannak azonban olyan filmek, amik egész egyszerűen nem képesek erre. Valami másra viszont nagyon, és akiknek gondjuk szokott lenni az elalvással, azok biztos, hogy örülnek ezeknek az alkotásoknak, mert ha megnézik őket, végre jóízűt durmolhatnak.

1. Lavina

Sokan dicsérik ezt a filmet, de számomra elképesztően vontatottá vált 20 perc után. Addig élvezhető a film, amíg látjuk, hogy megérkezik a svéd család a francia síparadicsomba, hogy kipihenjék magukat, majd egyik nap, ebéd közben az étteremhez közel eső pályán egy lavina indul meg. A szülők nem tudják eldönteni, hogy ez vajon irányított lavina, vagy tényleg veszélyes, és amíg ezen tanakodnak, az apa hirtelen felpattan az asztaltól és magára hagyja a bajban feleségét és két gyerekét. Ami utána következik, az egy soha véget nem érő lelki kanosszajárás a férj részéről, míg végül csak megbocsájt neki a családja, amikor megmenti nejét egy szorult helyzetben. A film jó is lehetne, ha maradna ugyanolyan pörgős, mint az elején, de így sajnos nem más, mint egy szuper altatószer.

2. Minyonok

Nem tudom, mi történt ezzel a filmmel, mert én szeretem a Gru filmeket és a minyonokat is, még minyonos otthonkás pólóm és tiktakom is van, de ez a film nekem egyenlő azzal, hogy hogyan kell hatásosan bárányokat számolgatni. Miután a minyonok felkerekednek, hogy megkeressék a legerősebb és legveszedelmesebb szörnyet, akit életük végéig szolgálhatnak, nekem teljesen szétcsúszott ez a történet. Egyszer csak arra észleltem fel, hogy vége a filmnek, és semmi nem maradt meg a sztoriból.

Ez a film egy borongós őszi napon remek választás, de figyelmeztetek mindenkit, hogyha épp diétázik, akkor nem érdemes megnézni, mert garantáltan vágyat ébreszt a nem éppen kalóriaszegény kaják iránt. 
Aki viszont épp arra vágyik, hogy majd' 2 órán át gyönyörű textúrákat, színeket, anyagokat, állagokat ízlelgessen a szemével, az mindenképpen nézze meg!

A film amúgy a füleidnek is tetszeni fog, hisz a zenéi is kimagaslóak. Teljesen passzolnak a képi fílinghez és a séf személyiségéhez!

A főszereplő Carl Casper (Jon Favreau) egy szerethető, önazonos karakter, neki valóban hivatása a főzés, őt ez kapcsolja ki, így amikor a legrosszabb passzban van, akkor is a főzéstől érzi magát jobban. Karakán, markáns ételei a védjegyei, ám új munkahelyén, egy – a hagyományaihoz megrögzötten ragaszkodó – étteremben nem tud kibontakozni, mindig egyfajta menüsort főzhet csak, és ezt Los Angeles legismertebb ételkritikusa sem nézi jó szemmel, nagyon csúnyán lehúzza a séf munkásságát.

Alejandro González Inárritu Oscar-díjas mexikói rendező, aki kétség kívül komoly filmeket tett le az asztalra, így eleinte féltünk, hogy nem lesz egyszerű sorrendet felállítani jobbnál jobb alkotásai között, de olyan elhivatottan álltunk hozzá, hogy végül mégis sikerült teljesíteni a feladatot!

Ötödik

Az ötödik helyezett szerintünk egyértelműen a Bábel. Szívet szorongató film, amit én egy nagyon hosszú buszút alatt néztem meg, úton egy emlékezetes franciaországi snowboardozás felé. A film egyből megragadott, és teljesen egyet tudok érteni a rendező gondolataival, amit a filmmel kapcsolatban fogalmazott meg:

“A Bábelt az a morális, belső igény hívta létre, hogy megtisztuljak és beszéljek mindarról, ami betöltötte a szívem és az elmém – mondja a rendező. – A legnagyobb élmény az volt számomra, hogy elkezdtem forgatni egy filmet az emberek közötti különbségről, arról, ami elválaszt bennünket, a fizikai és nyelvi korlátokról. Útközben rádöbbentem, hogy valójában arról készítek filmet, ami összekapcsol bennünket: a szeretetről és a fájdalomról.”

Negyedik

A visszatérő. Bármennyire is imádom Leonardo DiCapriót, nem ezért a filmért adtam volna neki Oscar-t, de ezt egy korábbi bejegyzésben már kifejtettem. Inárritu viszont olyan művészien komponálta meg mind képileg mind hangilag ezt a filmet, hogy úgy éreztem magam, mintha egy végtelen meditációt élnék meg a nézése közben. Az egyetlen (bár igen komoly) gondom magával a cselekménnyel volt, egy szimpla revans történetnél ugyanis többet vártam…

Őszintén bevallom, én imádom a Mulan rajzfilmet, rengetegszer megnéztem. Ezért is foglalkoztat annyira, hogy a Sony stúdió élőszereplős adaptációt készít belőle, ami 2018-ban jön majd ki. Egyébként már most nagy port kavar a dolog, ugyanis több mint 107 ezren aláírtak egy petíciót, miszerint a főszerepet játszó színésznő mindenképpen kínai legyen. A Sony pedig állítólag beadta a derekát, és kínai színészeket fog kasztingolni a szerepekre.

Mindez jól mutatja, hogy a white-washing, és a jelenség iránti ellenállás mennyire erőteljes most Ázsiában, a legutóbbi ikonikus példa Scarlett Johansson és a Ghost in the Shell esete. Én mindkét tábort meg tudom érteni. Hiszen gondoljunk bele: fura lenne megnézni egy Hunyadi Mátyásról készített filmet, amiben mondjuk Omar Sy játssza őt, de ugyanakkor jól is elsülhet ez a csavar, ha pluszt ad hozzá a filmhez. Tudom, hogy ennél jóval mélyebb rétegekben lehet ezt a kérdést boncolgatni, hiszen Ázsiában komoly tendencia, hogy a nők európaira plasztikáztatják az arcukat, és erre a komplexusukra bizony nem kellene még a filmiparnak is ráerősítenie. Itt jegyezném meg azt is, hogy ebben a jelenetben már Mulan is szenved a white-washing-tól.

Kíváncsian várom hát a remake-et, viszont addig is megosztanám veletek a 2009-es élőszereplős Mulan verzió okozta sokkot, amiben történetesen kínai színésznő játszotta a self-made harcosnőt, de gyötrelem volt minden perce.